Kulturális alapítvány
Időközben már több, mint nyolcvan művészeti-dokumentarista hagyaték és anyag képezi a Német Kabaréarchívum törzsállományát, amelyek több, mint nyolcvanezer névhez fűződnek a kabaré és történelmi elődei történetéből. A Reinhard Hippen által 1961-ben, Mainzban alapított magángyűjtemény 1989-ben került Mainz városához, eleinte mint nem önálló alapítvány. Azóta az archívum Jürgen Kessler vezetése alatt több közszervezet által fenntartott kulturális alapítványként működik, a nemzeti érdekeket felismerve 1999 óta a kormány kulturális és médiaügyi megbízottjai támogatásával. 2004-ben költözött át Mainzban a történelmi Proviant-Magazin épületébe.
Bernburger gyűjtemény
A másik székhelyen, Bernburg an der Saale-ban, a bernburgi kastélyban található Eulenspiegelturm szomszédságában Bernburg városa és az állam támogatásával 2004 óta gyűjtik és dokumentálják az NDK kabarétörténetét.
A szatíra csillagai
Muzeális kialakításával az archívum mindkét székhelye a kabaré 20. századi nagy neveire emlékeztet, állandó kiállítás keretein belül mutatják be a szatíra csillagait. A kabarétörténet „halhatatlanjai” Mainzban a Proviant-Magazin és a Froum-Theater Unterhaus között a kabaré Walk of Fame-jén ragyoghatnak, Bernburgban pedig a Hall of Fame-ben, a bernburgi kastélyban.
Német Kabaréarchivum
A németnyelvű szatíra dokumentációs központja
1961 óta
Feladata | A kabaré, mint a szatíra színházi formájának irodalmi, politikai, filozófiai és költészeti tartalma áll a dokumentarista érdeklődés középpontjában, változatos megjelenési formáinak folyamatos gyűjtése és tudományos hasznosítása a Német Kabaréarchivum központi feladata.
Naponta dolgoznak fel újabb megkereséseket, a világ minden tájáról érkeznek felhasználók. Az archívum első sorban tanulmányok, disszertációk és vizsgadolgozatok kutatóállomásaként és forrásaként szolgál az irodalom- és színháztudományi, média- és zenetudományi, nyelvészeti, szociológiai, kommunikációs‑, kultúra- és politikatudományi tantárgyak területén.
Az archívum kiállításai rendszeresen vándorolnak szerte Németországban. A kiállítások eddig Svájcban, Ausztriában, Luxemburgban, Izraelben, Japánban, Lengyelországban, Magyarországon és Ausztráliában voltak megtekinthetők. A 100 ÉV KABARÉ elnevezésű hat részes sorozat a Berlini Művészeti Akadémián (Akademie der Künste Berlin) került megnyitásra. A miniszterelnök megbízásából, a nemzeti ünnep alkalmából különleges kiállítás nyílt a – „német-német történelem a politikai kabaré tükrében”: külön kigúnyolva együtt nevetve – témához kapcsolódóan.
2018-ban
van a „Kristallnacht“ 80. évfordulója – legalábbis így nevezik az 1938. november 10‑i éjszakát egy ártatlannak tűnő szóval. És 85 év telt el 1933. május 10. óta, amikor Berlinben – és később másutt is – könyveket égettek; Mainzban éppen június 23-ára esett ez a nap. Ami a nemzetiszocialista önkényuralom éveiben a politikai-irodalmi kabaré az adott körülmények között lehetett, azt Sebastian Haffner a posztumusz megjelent „Egy német története – Emlékeim” című emlékiratában leírta:
Természetesen
egy kicsit ellenünk szól, hogy semmit sem tudtunk jobban a halálfélelem és a végső kiszolgáltatottság tapasztalatával kezdeni, mint hogy – amennyire erre képesek voltunk – ne vegyünk róla tudomást és ne hagyjuk magunkat zavartatni örömünkben. Azt hiszem, egy száz évvel ezelőtti fiatal pár már többet tudott volna – legyen az egy szerelmes éjszaka, veszélyekkel és veszteségekkel fűszerezve. Addig nem jutottunk el, hogy valami különlegeset hozzunk ki a helyzetből, ezért a kabarénál kötöttünk ki, mert ebben senki sem akadályozott meg minket: először azért, mert ezt amúgy is megcsináltuk volna, másodszor pedig azért, hogy a lehető legkevesebbet gondoljunk a kellemetlen dolgokra. Ez nagyon hidegvérűnek és félelmetesnek tűnhet, de valószínűleg az érzés gyengeségének jele, és azt mutatja, hogy még szenvedés esetén sem állunk a helyzet magaslatán. Ha ehelyütt megengedhetem az általánosítást, az új német események egyik legveszedelmesebb jellemzője, hogy a tettekhez hiányoznak az elkövetők, a szenvedésekhez hiányoznak a mártírok, hogy minden egyfajta félaltatásban történik, egy híg, nyomorúságos érzelmi anyagban, a tárgyilagos szörnyűség mögött: a gyilkosságokat egy hülye kisfiús hőzöngés felindultságában követték el, az önmegtartóztatást és az erkölcsi halált egy kis zavaró incidensként megtűrik, sőt a fizikai mártírság nagyjából csak annyit jelent, hogy „pechje volt”.
Mi viszont
túlzott mértékben kaptuk a jutalmat a közömbösségünkért azon a napon, mert a véletlen minket egyenesen a katakombákba sodort, és ez volt a második rendkívüli élmény azon az estén. Németország egyetlen olyan nyilvános helyére érkeztünk, ahol valami ellenállás történt – bátor, szellemes és elegáns módon. Reggel megtapasztaltam, hogy a porosz fellebbviteli bíróság – évszázados hagyományaival együtt – hogyan omlott össze dicstelenül a nácik előtt. Este megtapasztaltam, hogy egy maroknyi kis berlini kabarészínész – minden hagyomány nélkül – hogyan mentette meg a becsületet dicsőségesen és kifinomultan. A haditörvényszék elesett. A katakombák álltak.
Werner Finck
volt az a férfi, aki itt győzelemre vezette a zászlócska színészeit – mert a gyilkossággal fenyegető felettes hatalomra tekintettel minden álláspontja és magatartása egyfajta győzelem volt, és ez a kis cabaret conférencier kétségtelenül elfoglalta méltó helyét a Harmadik Birodalom történetében – a néhány becsületes hely egyikét, amelyet oda kell ítélni. Nem úgy nézett ki, mint egy hős, és amikor végül hőssé vált, akkor ez akarata ellenére történt. Nem forradalmi színész, nem csípős nyelvű gúnyolódó, nem Dávid a parittyával. Legbelsőbb lénye ártalmatlanság és kedvesség volt. A vicce gyengéd volt, táncolt és lebegett; a fő eszköze a kettős jelentés és a szójáték, amelyben fokozatosan virtuózzá vált. Feltalált valamit, amit „rejtett poénnak” neveztek – és persze, minél tovább csinálta, annál jobban elrejtette a poénokat. A szellemiségét azonban nem rejtette el. Maradt az ártalmatlanság és kedvesség fellegvára egy olyan országban, ahol ezek a tulajdonságok a megsemmisítési listán voltak. És ebben az ártalmatlanságban és szeretetben valami valódi, hajthatatlan bátorság „rejtett poénként” bújt meg. Volt bátorsága rámutatni a nácik valóságára – Németország közepén. A konferanszaiban megjelentek a koncentrációs táborok, a házkutatások, az általános szorongás, az általános hazugság; a gúnyolódása valami kimondhatatlanul csendes, melankolikus és szomorú volt; és szokatlan vigaszt sugárzott.
Ez az 1933. március 31‑e
volt talán a legnagyobb estéje. A ház tele volt olyan emberekkel, akik a következő napra, mint feneketlen szakadékra tekintettek. Finck úgy megnevettette őket, ahogyan közönséget még nem hallottam nevetni. Patetikus nevetés volt, egy újszülött állhatatos nevetése, amely zsibbadást és kétségbeesést hagyott maga után, és a veszedelem csak segítette a nevetést – szinte csoda volt, hogy az SA még nem volt itt, hogy letartóztassa az egész házat? Valószínűleg azon az estén még a zöld kocsin is nevettünk volna. Valószínűtlen volt, hogy a veszély és a félelem fölé emelkedjünk.
Nézzen be.….
Meg fog lepődni, ha meglátogat engem a történelmi Proviant-Magazin épületében Mainzban. Messze nem vagyok egy porlepte archivum kliséje. Fiatal korom ellenére egy klasszikus vagyok, ha szabad ilyet mondanom. Több mint ezer négyzetméteren tanúsítok igazán muzeális eleganciát. Természetesen Önnek! Végül is megbízást teljesítek. A nyilvánosság kulturális érdekében. Komplett zsánert őrzök, egy sajátos művészi formát úgymond! Megalkotóm „a német szatíra dokumentációs centruma” néven jegyzett be a törzskönyvbe. Rögtön Mainzba érkezése után, 1961-ben büszkén „Német Kabaréarchívum”-nak (Deutsches Kabarettarchiv) nevezett el.
Munkatársaim azóts
világszerte gondoskodnak a szatíra színházi és megjelenési formáiról. Ezért jönnek hozzánk olyan gyakran külföldi látogatók. Nemrégen egy moszkvai egyetemista lány volt itt, hogy húszas évekbeli anyagok után kutasson a doktorijához, egy japán professzorasszony pedig az emigráció időszakának kabaréja iránt érdeklődött. Egyszer egy doktorandusz a Yale egyetemről kilenc hónapot töltött az archívumban, hogy a politikai dalszerző énekesek elődjei, a históriás énekesek középkorban betöltött szerepének nyomára bukkanjon. A világ minden pontjáról érkező, írásbeli megkeresések mutatják a kincseim iránti érdeklődést. Ezért tudtam a huszonegyedik század kezdete óta eddig jóval több, mint százhatvan kiállítást megnyitni. Hét európai országban. Többek között Franciaországban is. A Maison Heinrich Heine der Cité Universitaire Internationale de Paris-ban: LE MONDE, UN CABARET! Les débuts du cabaret littéraire en Allemagne et en France. Ezt követte Montpellier, Toulouse, Lyon, Dijon. Német nyelvterületen a ’ 100 ÉV KABARÉ’ című kiállítással hakniztunk Alzeytől Zürichig. Ez javarészt megmutatja, mi rejtőzik bennem: A zsáner! Ennek megjelenési formái. Története. Nálam a művészekről van szó. Különösen a politikai-irodalmi kabaréról, mint a demokráciát és szabadságot célzó művészetről. És szó van a szerzőiről is. A szerzők élettörténetéről. Ezek nem ritkán szenvedéstörténetek is voltak. Szó van ennek jelentőségéről az érdeklődő emberek számára az idő múlásával. A Belle Époque közönsége számára. A császári időkben. A fellendülés és a cenzúra között. Az első és második világháború között. A demokrácia és a diktatúra, a militarizmus és a fasizmus között. Szó van a túlélés művészetéről. A belső és külső száműzetésben. Stílusok és a színház falai között. A kultúránkról van szó. Annak változásáról. A művelődésről. És természetesen a nevetésről. Akkor és most. A magunkon és másokon való nevetésről. A gúny és nyelvezete topográfiájáról az idők változása közepette. Ahogyan szó van a humorról és az emberinagyon is emberi (Menschliches, Allzumenschliches, Friedrich Nietzsche könyvének címe — a ford.) költészetéről is. Az abszurdról és a konkrétról. A jelen kritikájáról művészi formában. És, nem utolsó sorban, a szórakoztatásról is. Kezdettől fogva. És a szerelemről! A gyűjtögetés egyébként szintén a szerelem egyik formája, mondta George Steiner amerikai filozófus.
A különböző színművészetek kabarét alkotó kombinációja formafogalmilag
csak a tizenkilencedik század késői szakasza óta létezik. Ezt a kombinációt szimbolizálja a szép francia fogalom ’Cabaret’, Amely jelenti egyrészt az italmérést, a kiskocsmát, ezzel magában hordozza a bizalmas jelleget. Másrészt pedig az osztott előételes tálat, a Hors d’ Ouevre-Platte‑t. Az egyes rekeszek jelentik sorjában a különböző színpadi tudományokat, a zenét, a színházat, az előadást, a táncot, a szkeccseket és a festészetet is. Néhány előfutár után, mint a‚ Cabarets des Assassins‘, akik gyilkosokról szóló balladákat énekeltek, a festő, Rodolphe Salis volt az, aki egy őszi estén 1881-ben a saját kocsmájában a ‚Le Chat Noir‘ ‑ban a Montmartreon felállt egy hordóra és a jókedvűen mulató, jómódú közönségének különböző művészek előadásait jelentette be. Ekkor született meg az, amit a világ a kor jelenségeit kritizáló irodalmi kabaréként ismer a mai napig! Az úgynevezett Cabarets Artistiques megalkotójaként Salis, mint bemondó első volt céhében. Kvázi a mindent összekötő szósz az előételes tál közepén. Konferansza hírhedt volt. Alkalmanként sértő, agresszív, csakúgy, mint az előadott sanzonok. De pont ez volt az, ami az intellektuális párizsi közönséget vonzotta. Az irodalmi elit hamarosan elérte a „Butte sacré”-t. Politikusok és arisztokraták követték őket. Például Victor Hugo és Émile Zola; az olasz szabadságharcos, Giuseppe Garibaldi csakúgy, mint Jérôme Bonaparte herceg, a nagy Napoleon másodunokaöccse, III.Napoleon unokafivére. Sok énekes, zeneszerző és nagy tehetségű szónok lépett fel, akik később jórészt híresek lettek, például Aristide Bruant és Yvette Guilbert, a francia kabaré első nagy dizőze. Férfi ellenpárja, Aristide a kapitalisták kettős erkölcsét támadó társadalomkritikát tartalmazó sanzonokkal folytatta karrierjét a „Mirliton” nevű helyen. A Henri de Toulouse-Lautrec által készített plakát hatására máig ismerik világszerte. Két 1895-ből származó Chat Noir-plakát került nemrégen a plakátvitrinjeimbe a többi, a huszadik század valamennyi korszakából származó, majdnem húszezer példány közé. A huszadik század a lakosság egy részénél a művészet és kultúra iránti vággyal kezdődött. Az ehhez választott médium, legalábbis bohém körökben, a kabaré volt. Az író Otto Julius Bierbaum így propagálta: „ Minden művészet és az élet reneszánsza a kabaré! Idetáncolunk egy új kultúrát! A kabaréban fogjuk megalkotni a felsőbbrendű embert! Elintézzük ezt az ostoba világot!” Komolyan gondolta! Sajnos azután egészen mások intézték el a világot. Mégis, történt valami új 1900-ban! Ez az indulás, a készülődés időszaka volt: Az ember, mint az időbe dobott lény. A világ, mint kabaré! Akárcsak a jugendstil, az új művészeti forma szabályos mozgalmat indított el, „trendi” volt, „en vogue” volt, egy hullám volt, amely hamarosan elérte a birodalmi fővárost. Itt aratott sikert a konzervatív Ernst von Wolzogen báró az „Über-Brettl” megnyitásával 1901 január 18-án, a birodalom megalapításának harmincadik évfordulóján. A hely „házirendje” archiválásra került.
Nem sokkal ezután
Münchenben megjelent a szcénában az „Elf Scharftrichter” (tizenegy hóhér, a kabarétársulat és maga a kabarészínház neve is — a ford.) , az első politikai kabaré Németországban. A társulat tagja volt Frank Wedekind, csakúgy, mint Marc Henry, aki Párizsból érkezett. Anyai ágon tehát Franciaországból származom, apai ágon pedig a Német Birodalomból. Európai összefonódásból, akárcsak a régi nemesség…ezután már ment minden, mint a karikacsapás! Már 1901-ben csak a Spree mentén negyven üzleti vállalkozás indult kabarészerű-irodalmi profillal. Bécsben megnyílt a „Zum lieben Augustin”, a „Nachtlicht” és a „Fledermaus”. Frida Strindberg, akinek első gyermeke August Strindbergtől született, a második pedig Frank Wedekindtől, megalapította az első kabarét Londonban. Ezt megelőzve már megnyílt Barcelonában az ‚El quatre Gats’. Krakkóban, Varsóban, Budapesten, Szentpéterváron, egészen Moszkváig sorra nyíltak a kabarék, a francia és német elődök mintájára. Ott, ahol hiányzott az üzleti érzék és az előadásnak sem volt sikere, az épp hogy megalapított üzlet gyorsan tönkre is ment. A szcéna azonban kitartott. Eleinte. Az új művészeti formára jellemző lesz, mint előtte Párizsban, a kocsmakabaré, amely az úgynevezett vagánsok színpada volt. Ezzel megvalósul a bohém művészek álma: Saját műveiket adhatták elő, szabadon, a szervezett keretek közt folyó művészettől távol. Lenyűgöző ennek a művészeti formának a közvetlensége a színpadon: A színházban valamit ejátszottak a közönségnek, a kabaréban közvetlenül a közönséget játszották el! A közreműködők azonban igen ritkán kaptak gázsit. Legtöbbször természetben fizették ki őket. Vagy gyűjtöttek nekik. Apropó, vagáns költészet: Elődei és gyökerei mélyen a középkorba nyúlnak. Az úgynevezett „archipoéták” erkölcsi-szatírikus költeményei, szerelmi és bordalai. A Hanns Dieter Hüsch által alapított „Arche Nova”-ban az „archipoéta” szerepét rögtön az első programfüzetben egy tizenkettedik századbeli dallal méltatják. A legjelentősebb gyűjteményt, kereken háromszáz dalt, 1803-ban találták meg Benediktbeuren kolostortemplomában. „beureni dalok”-nak nevezték el a gyűjteményt, amely az új feldolgozásnak köszönhetően világhírű lett: Ez a Carmina Burana. Vagánsköltészet extravagáns oratórium formájában. Carl Orff grandiózus zenéje által vált időtlenné.
Ezzel szemben a bohém művész maga korhoz kötött jelenség.
Így az új kabarészínpadok a pillanatból és a pillanatnak élnek. Hosszú távon egyedül a müncheni Simplicissimus sikeres. Nagyon odaillő ceremóniamester vezette, aki mindenek előtt zseniális üzletasszony volt: Kathi Kobusnak sikerült megteremtenie a művészet és a kereskedelem szimbiózisát. Hatvanöt éven keresztül, 1903-és 1968 között működött a Simpl — ennyi ideig azóta is csak néhány német kabarészínpad állt fel. És ki mindenki fordult ott meg az első világháború előtt?! Isten, a világ és a müncheni divatot diktáló körök. Tengerentúli túristák és a walesi herceg. Ferdinánd bolgár cár. A belga király! Iparosok és pénzarisztokraták. Wilhelm Voigt cipész, aki „Hauptmann von Köpenick” (Köpenick Kapitánya) néven futott be karriert, pénzért lépett fel a Simplben és saját autogramjait árulta. És egy bizonyos Hans Bötticher. Először állandó vendég, azután házi szerző, majd Joachim Ringelnatz néven lett híres.
Ötvenedik születésnapomra egy kedves idősebb hölgy nekem ajándékozta a „Katakomba arany könyvét” („Goldenes Buch der Katakombe”, a Katakomba egy berlini kabaré volt 1929 és 1935 között — a ford). Régen elhunyt férje, Tibor Kasics és Werner Finck alapították ezt a kabarét 1929-ben, Berlinben. Ebben a csodálatos ajándékban megtalálható Joachim Ringelnatz egy tréfás írása, csakúgy, mint Walter Trier egyik eredeti rajza, aki Erich Kästner könyveinek illusztrátora volt. Aláírások és frázisok Hans Alberstől egészen Carl Zuckmayerig, Klaus és Heinrich Manntól, Walter Hasenclevertől és George Grosztól, Max Reinhardttól, Erich Mühsamtól, Gustav Gründgenstől, Luigi Pirandellotól és Erwin Picatortól, egészen Alfred Döblinig és Richard Huelsenbeckig.
Utóbbi találta rá a kabaré Dada-formulájára:
„Dada a világ kabaréja, csakúgy ahogyan a világ a kabaré, Dada”. A „Cabaret Voltaire’-ben, Zürichben találta fel Hugo Ball a provokációnak ezt az irodalmi formáját a közömbösséggel szemben, amit a polgári világ tanúsított a nagy háború borzalmait látva. Kurt Tucholsky és Walter Mehring 1918 után kiemelkedő kabarészerzők voltak: Egy magára hagyott köztársaság krónikásai, a harcias szatíra szószólói, akik emellett a közönség szórakoztatására költői vagy elragadóan mulatságos műveket is írtak. Bert Brecht számára a kabaré ösztönzésként szolgált az epikus színházról alkotott teóriájához. Otto Reutter kupléival, Friedrich Hollaender és Rudolf Nelson sanzonjaival, amelyeket olyan sztárok énekeltek, mint Claire Waldoff és Marlene Dietrich, a kabaré elsősorban Berlinben, nagy revükben és varietészínpadokon fordult meg. Münchenben Karl Valentinnel népies-abszurd formában a gyökértelen, szomorú komikus figuráját testesíti meg. 1932-ben, egy évvel Hitler hatalomátvétele előtt, Werner Finck zavartan mosolyogva áll a színpadon és előre tekint. Elképzeli, hogy mi fog történni, ha a nácik kezébe kerül a kormányzás. Így jósol: „ A Harmadik Birodalom első heteiben parádékat fognak tartani. Ha ezeket a parádékat az eső, jégeső vagy hó megakadályozza, a környék összes zsidóját le fogják lőni.” — Ez a csattanó, ahogyan az nem sokára kiderült, nem poén volt. A náci hatalom idején Finck megpróbálja a viccet ellenállásként megélni. Kabarészínészek és szatírikusok százai éltek a Harmadik Birodalom ideje alatt koncentrációs táborokban. Az ő képviseletükben emlékezzünk meg olyan művészekről, akiket ajtóm előtt, a mainzi Romano Guardini téren szatíra-csillaggal tüntettek ki: Erich Mühsam, Fritz Grünbaum és Kurt Gerron. Meghaltak Oranienburgban, Dachauban és Auschwitzben.
1945 május 8. után a kabaré igazi reneszánsza kezdődik meg. A „Trizonesien”-ben dacosmelankólikus az ének: Hurrá, még élünk. A düsseldorfi „Kom(m)ödchen”ben a kabaré új mércét állít a politikai-irodalmi igények területén, Eric Kästner Münchenben ismét elkezd írni, és Günter Neumann „Insulanern”-jével a RIAS-Berlin rádióadó a kabarét belesugározza a hidegháborúba. Wolfgang Neuss-szal az elnyomás és a gazdasági csoda éveinek következményeit sulykolja a tudatokba az NSZK-ban és nemsokára a müncheni „Lach- und Schießgesellschaft”-al, valamint a berlini „Stachelschweinen”-nel tévé felvételre alkalmas szilvesztert ünnepel. Így fogalommá válik a tág polgári közönség számára. Akkoriban tette naggyá a televízió a politikai kabarét. Az NDK-ban a kabaré negyven éven keresztül többé-kevésbbé könnyen illeszkedett a valóságosan létező cenzúra korlátai közé. Kétely esetén meggyőzve a szocializmus jobb ügyéről. Ez más lapra tartozik – de Bernburg an der Saale kastélyában lelt otthonra az NDK kabarétörténetének gyűjteménye és dokumentációja Franz-Josef Degenhardttal nyugaton a neonácik előrenyomulása ellen énekel a hatvanas években, agitál az APO-val (Ausserparlamentarische Opposition, magyarul Parlamentenkívüli Ellenzék — a ford.) a viharos hetvenes években és a végén Hanns Dieter Hüsch „Hagenbuch”-jával mindent és mindenkit betegnek és őrültnek nyilvánít.
A nyolcvanas években
a kabaré a „Drei Tornados”-szal dübörög végig az új sponti-szcénán (baloldali politikai aktivisták egyesülete- a ford.) és az alternatív szcénán, Thomas Freitaggal Kohl kancellárt parodizálja vég nélkül, aki a reálszatíra feltalálója „ebben a mi országunkban” („in diesem unserem Lande”, Kohl kancellár tipikus szóvirágainak egyike — a ford.), Gerhardt Polttal a mentális gyökereket boncolja, Richard Roglerrel elviseli a szellemileg-erkölcsileg kiforgatott szabadságot a cinizmusban ( Rogler egyik előadásának a címe Freiheit aushalten!, magyarul: Elviselni a szabadságot! — a ford.) és a feltörekvő magántelevíziózásban egyre inkább felfedezi piaci értékét. Azóta a kabaré és a komédia között ingadozik, a politikailag megalapozott elkötelezettség és a nagyfokú szerzési hajlam között, a német kabarészínpadok és a nagy arénák között. A „tréfa, szatíra és irónia”, amikkel egykor a körülményeket akarták megbolygatni, több, mint száz évvel később egyre inkább engedett a szórakoztatóipar törvényeinek. Az ország megváltozott. Mindenütt paradigmaváltás. De ez az idők folyamán mindig így volt. Még az alaptörvények sem váltják be mindig a hozzájuk fűzött reményeket. Mindennek megvan a kiindulópontja, folyamata, átmenete, . És valamikor kultúrtörténete — amit én a kabaré számára dokumentálhatok. Tehát: Üdvözöljük! Bienvenue! Welcome! Nézzen be. Szakítson rá időt! Foglaljon le! Látogasson el hozzánk! Egy nap talán találkozunk! Az Ön Német Kabaréarchívuma