Kulturá­lis alapít­vány

Időköz­ben már több, mint nyol­cvan művés­zeti-doku­men­ta­rista hagya­ték és anyag képezi a Német Kaba­ré­ar­chí­vum törz­sál­lomá­nyát, amelyek több, mint nyol­cva­ne­zer névhez fűződ­nek a kabaré és törté­nelmi elődei törté­ne­té­ből. A Rein­hard Hippen által 1961-ben, Mainz­ban alapí­tott magán­gyűj­te­mény 1989-ben került Mainz városához, eleinte mint nem önálló alapít­vány. Azóta az archí­vum Jürgen Kessler veze­tése alatt több közs­zer­ve­zet által fenntartott kulturá­lis alapít­vá­ny­ként működik, a nemzeti érde­ke­ket felis­merve 1999 óta a kormány kulturá­lis és média­ü­gyi megbí­zott­jai támo­ga­tá­sá­val. 2004-ben költö­zött át Mainz­ban a törté­nelmi Provi­ant-Magazin épüle­tébe.

Bern­bur­ger gyűj­te­mény

A másik szék­he­lyen, Bern­burg an der Saale-ban, a bern­burgi kasté­ly­ban talál­ható Eulen­spie­gel­turm szomszéd­sá­gá­ban Bern­burg városa és az állam támo­ga­tá­sá­val 2004 óta gyűjtik és doku­men­tál­ják az NDK kaba­ré­tör­té­ne­tét.

A szatíra csil­lagai

Muzeá­lis kial­akí­tá­sá­val az archí­vum mindkét szék­he­lye a kabaré 20. századi nagy neveire emlé­kez­tet, állandó kiál­lí­tás keretein belül mutat­ják be a szatíra csil­lag­ait. A kaba­ré­tör­té­net „halhat­at­lan­jai” Mainz­ban a Provi­ant-Magazin és a Froum-Theater Unter­haus között a kabaré Walk of Fame-jén ragyo­g­hat­nak, Bern­burg­ban pedig a Hall of Fame-ben, a bern­burgi kasté­ly­ban.

Német Kaba­ré­ar­chi­vum

A német­nyelvű szatíra doku­men­tá­ciós központja

1961 óta

Fela­data | A kabaré, mint a szatíra szín­házi formá­jának irodalmi, poli­ti­kai, filo­zó­fiai és költés­zeti tartalma áll a doku­men­ta­rista érde­klő­dés közép­pontjá­ban, válto­z­a­tos megje­le­nési formá­inak foly­ama­tos gyűj­tése és tudomá­n­yos haszno­sí­tása a Német Kaba­ré­ar­chi­vum központi fela­data.

Naponta dolgoz­nak fel újabb megke­re­sé­se­ket, a világ minden tájáról érkez­nek felhaszná­lók. Az archí­vum első sorban tanul­má­n­yok, diss­zer­tá­ciók és vizs­ga­dol­go­z­a­tok kuta­tóál­lomás­aként és forrás­aként szolgál az iroda­lom- és szín­háztu­domá­nyi, média- és zenetu­domá­nyi, nyelvés­zeti, szocioló­giai, kommunikációs‑, kultúra- és poli­ti­katu­domá­nyi tantár­gyak terü­le­tén.
Az archí­vum kiál­lí­tá­sai rends­ze­re­sen vándo­rolnak szerte Néme­tor­szág­ban. A kiál­lí­tások eddig Svájc­ban, Ausz­triá­ban, Luxem­burg­ban, Izrael­ben, Japán­ban, Lengyelor­szág­ban, Magyaror­szá­gon és Ausz­trá­liá­ban voltak megte­kin­the­tők. A 100 ÉV KABARÉ elne­ve­zésű hat részes sorozat a Berlini Művés­zeti Akadé­mián (Akade­mie der Künste Berlin) került megny­itásra. A minisz­ter­elnök megbí­zá­sá­ból, a nemzeti ünnep alkal­má­ból külön­le­ges kiál­lí­tás nyílt a – „német-német történe­lem a poli­ti­kai kabaré tükré­ben”: külön kigún­yolva együtt nevetve – témához kapc­soló­dóan.

2018-ban

van a „Kris­tall­nacht“ 80. évfor­du­lója – legaláb­bis így nevezik az 1938. novem­ber 10‑i éjszakát egy ártatlan­nak tűnő szóval. És 85 év telt el 1933. május 10. óta, amikor Berlin­ben – és később másutt is – köny­veket égettek; Mainz­ban éppen június 23-ára esett ez a nap. Ami a nemze­tis­zo­cia­lista önké­ny­ura­lom éveiben a poli­ti­kai-irodalmi kabaré az adott körül­mé­nyek között lehe­tett, azt Sebas­tian Haffner a posz­tu­musz megjel­ent „Egy német törté­nete – Emlé­keim” című emlé­ki­ra­tá­ban leírta:

Termés­ze­tesen

egy kicsit elle­nünk szól, hogy semmit sem tudtunk jobban a halál­fé­le­lem és a végső kiszol­gál­ta­tottság tapasz­tala­tá­val kezdeni, mint hogy – amen­ny­ire erre képesek voltunk – ne vegyünk róla tudomást és ne hagyjuk magunkat zavar­tatni örömünk­ben. Azt hiszem, egy száz évvel ezelőtti fiatal pár már többet tudott volna – legyen az egy szer­el­mes éjszaka, veszé­ly­ek­kel és vesz­te­sé­gek­kel fűsze­rezve. Addig nem jutot­tunk el, hogy valami külön­le­ge­set hozzunk ki a hely­zet­ből, ezért a kaba­ré­nál kötöt­tünk ki, mert ebben senki sem akadá­ly­o­zott meg minket: először azért, mert ezt amúgy is megcsinál­tuk volna, másods­zor pedig azért, hogy a lehető legkeve­seb­bet gondol­junk a kellemet­len dolgo­kra. Ez nagyon hidegvé­rű­nek és félel­me­tes­nek tűnhet, de valós­zí­nű­leg az érzés gyen­ge­sé­gé­nek jele, és azt mutatja, hogy még szen­ve­dés esetén sem állunk a helyzet magas­la­tán. Ha ehelyütt megen­ged­he­tem az általá­no­sí­tást, az új német esemé­nyek egyik legves­ze­del­me­sebb jellem­zője, hogy a tettek­hez hián­yoz­nak az elkö­ve­tők, a szen­ve­dé­sek­hez hián­yoz­nak a mártí­rok, hogy minden egyfajta félalta­tás­ban törté­nik, egy híg, nyomorúsá­gos érzelmi anyag­ban, a tárgy­ila­gos ször­nyű­ség mögött: a gyil­kos­sá­go­kat egy hülye kisfiús hőzön­gés felin­dult­sá­gá­ban követ­ték el, az önmegtar­tóz­ta­tást és az erkölcsi halált egy kis zavaró inci­dens­ként megtű­rik, sőt a fizikai mártír­ság nagy­já­ból csak annyit jelent, hogy „pechje volt”.

Mi viszont

túlzott mérték­ben kaptuk a jutal­mat a közöm­bös­sé­gün­kért azon a napon, mert a vélet­len minket egye­ne­sen a kata­kom­bákba sodort, és ez volt a második rend­kí­v­üli élmény azon az estén. Néme­tor­szág egyet­len olyan nyil­vá­nos helyére érkez­tünk, ahol valami ellenál­lás történt – bátor, szel­le­mes és elegáns módon. Reggel megta­pasz­t­al­tam, hogy a porosz fellebb­vi­teli bíróság – évszáz­ados hagyomán­yai­val együtt – hogyan omlott össze dics­te­le­nül a nácik előtt. Este megta­pasz­t­al­tam, hogy egy maro­knyi kis berlini kaba­rés­zí­nész – minden hagyomány nélkül – hogyan mentette meg a becsü­le­tet dicső­sé­ge­sen és kifi­no­mul­tan. A hadi­tör­vé­ny­szék elesett. A kata­kom­bák álltak.

Werner Finck

volt az a férfi, aki itt győz­elemre vezette a zászlócska színés­zeit – mert a gyil­kos­ság­gal feny­e­gető felet­tes hata­lomra tekin­tet­tel minden állá­s­pontja és maga­tar­tása egyfajta győze­lem volt, és ez a kis cabaret confé­ren­cier kétség­te­le­nül elfo­glalta méltó helyét a Harma­dik Biro­da­lom törté­ne­té­ben – a néhány becsü­le­tes hely egyikét, amelyet oda kell ítélni. Nem úgy nézett ki, mint egy hős, és amikor végül hőssé vált, akkor ez akarata elle­nére történt. Nem forra­dalmi színész, nem csípős nyelvű gúnyolódó, nem Dávid a parit­tyá­val. Legbel­sőbb lénye ártal­m­atlan­ság és kedves­ség volt. A vicce gyengéd volt, táncolt és lebe­gett; a fő eszköze a kettős jelen­tés és a szójá­ték, amely­ben foko­z­a­to­san virtuózzá vált. Feltalált valamit, amit „rejtett poénnak” neve­z­tek – és persze, minél tovább csinálta, annál jobban elrej­tette a poéno­kat. A szell­emi­sé­gét azonban nem rejtette el. Maradt az ártal­m­atlan­ság és kedves­ség felleg­vára egy olyan ország­ban, ahol ezek a tulaj­don­sá­gok a megs­em­mi­sí­tési listán voltak. És ebben az ártal­m­atlan­ság­ban és szere­tet­ben valami valódi, hajt­hat­at­lan bátor­ság „rejtett poén­ként” bújt meg. Volt bátor­sága rámu­tatni a nácik valósá­gára – Néme­tor­szág közepén. A konfer­ans­zai­ban megjel­en­tek a koncen­trá­ciós táborok, a házku­ta­tások, az általá­nos szoron­gás, az általá­nos hazugság; a gúnyoló­dása valami kimond­hat­at­la­nul csendes, melan­ko­li­kus és szomorú volt; és szok­at­lan vigaszt sugárz­ott.

Ez az 1933. március 31‑e

volt talán a legna­gyobb estéje. A ház tele volt olyan emberek­kel, akik a köve­t­kező napra, mint feneket­len szaka­dé­kra tekin­tettek. Finck úgy megne­vet­tette őket, ahogyan közönsé­get még nem hallot­tam nevetni. Pateti­kus nevetés volt, egy újszülött állhata­tos neve­tése, amely zsib­ba­dást és kétség­bee­sést hagyott maga után, és a veszede­lem csak segí­tette a neve­tést – szinte csoda volt, hogy az SA még nem volt itt, hogy letar­tóz­tassa az egész házat? Valós­zí­nű­leg azon az estén még a zöld kocsin is nevet­tünk volna. Valós­zí­nűt­len volt, hogy a veszély és a félelem fölé emel­ked­jünk.

Nézzen be.….

Meg fog lepődni, ha meglá­to­gat engem a törté­nelmi Provi­ant-Magazin épüle­té­ben Mainz­ban. Messze nem vagyok egy porlepte archi­vum kliséje. Fiatal korom elle­nére egy klassz­i­kus vagyok, ha szabad ilyet mond­a­nom. Több mint ezer négy­zet­mé­te­ren tanú­sí­tok igazán muzeá­lis elegan­ciát. Termés­ze­tesen Önnek! Végül is megbí­zást telje­sí­tek. A nyil­vá­nos­ság kulturá­lis érde­ké­ben. Komplett zsánert őrzök, egy sajátos művészi formát úgymond! Mega­l­ko­tóm „a német szatíra doku­men­tá­ciós centruma” néven jegy­zett be a törz­s­könyvbe. Rögtön Mainzba érke­zése után, 1961-ben büszkén „Német Kabaréarchívum”-nak (Deut­sches Kabarett­archiv) neve­zett el.

Munka­tár­saim azóts

világs­zerte gondo­skod­nak a szatíra szín­házi és megje­le­nési formá­iról. Ezért jönnek hozzánk olyan gyakran külf­öldi láto­ga­tók. Nemré­gen egy moszkvai egye­temista lány volt itt, hogy húszas évek­beli anyagok után kutas­son a dokto­ri­jához, egy japán profess­zorass­zony pedig az emigrá­ció idős­zakának kaba­réja iránt érde­klő­d­ött. Egyszer egy dokto­ran­dusz a Yale egye­tem­ről kilenc hónapot töltött az archí­vum­ban, hogy a poli­ti­kai dals­zerző éneke­sek elődjei, a histó­riás éneke­sek közép­korban betölt­ött szere­pé­nek nyomára bukkan­jon. A világ minden pontjá­ról érkező, írás­beli megke­re­sé­sek mutat­ják a kinc­seim iránti érde­klő­dést. Ezért tudtam a huszo­ne­gy­edik század kezdete óta eddig jóval több, mint száz­hat­van kiál­lí­tást megny­itni. Hét európai ország­ban. Többek között Fran­ciaor­szág­ban is. A Maison Hein­rich Heine der Cité Univer­si­taire Inter­na­tio­nale de Paris-ban: LE MONDE, UN CABARET! Les débuts du cabaret littér­aire en Allema­gne et en France. Ezt követte Mont­pel­lier, Toulouse, Lyon, Dijon. Német nyelvte­rü­le­ten a ’ 100 ÉV KABARÉ’ című kiál­lí­tás­sal hakniz­tunk Alzey­től Züri­chig. Ez java­részt megmu­tatja, mi rejtőzik bennem: A zsáner! Ennek megje­le­nési formái. Törté­nete. Nálam a művés­ze­kről van szó. Különö­sen a poli­ti­kai-irodalmi kaba­ré­ról, mint a demo­krá­ciát és szabad­sá­got célzó művés­zetről. És szó van a szer­zőiről is. A szerzők élet­tör­té­ne­té­ről. Ezek nem ritkán szen­ve­dé­stör­té­ne­tek is voltak. Szó van ennek jelen­tő­sé­gé­ről az érde­klődő emberek számára az idő múlá­sá­val. A Belle Époque közönsége számára. A csás­zári időkben. A fellen­dü­lés és a cenzúra között. Az első és második világ­há­ború között. A demo­krá­cia és a dikta­túra, a mili­ta­riz­mus és a fasiz­mus között. Szó van a túlélés művés­ze­té­ről. A belső és külső számű­ze­tés­ben. Stílusok és a színház falai között. A kultúrán­król van szó. Annak válto­zá­sá­ról. A művelő­dés­ről. És termés­ze­tesen a neve­tés­ről. Akkor és most. A magun­kon és másokon való neve­tés­ről. A gúny és nyelve­zete topo­grá­fiá­já­ról az idők válto­zása köze­pette. Ahogyan szó van a humor­ról és az embe­ri­na­gyon is emberi (Mensch­li­ches, Allzu­mensch­li­ches, Fried­rich Nietz­sche köny­vé­nek címe — a ford.) költés­ze­té­ről is. Az abszur­dról és a konkré­tról. A jelen kriti­ká­já­ról művészi formá­ban. És, nem utolsó sorban, a szóra­kozta­tás­ról is. Kezdettől fogva. És a szer­elem­ről! A gyűj­tö­ge­tés egyéb­ként szintén a szere­lem egyik formája, mondta George Steiner ameri­kai filo­zó­fus.

A külön­böző szín­mű­vés­ze­tek kabarét alkotó kombiná­ciója forma­fo­gal­mi­lag

csak a tizenki­len­ce­dik század késői szaka­sza óta létezik. Ezt a kombiná­ciót szim­bo­li­zálja a szép francia fogalom ’Cabaret’, Amely jelenti egyrészt az ital­mé­rést, a kiskocs­mát, ezzel magában hord­ozza a bizal­mas jelle­get. Másrészt pedig az osztott előé­te­les tálat, a Hors d’ Ouevre-Plat­te‑t. Az egyes rekes­zek jelen­tik sorjá­ban a külön­böző szín­padi tudomá­n­yo­kat, a zenét, a szín­há­zat, az előa­dást, a táncot, a szkecc­se­ket és a festés­ze­tet is. Néhány előfu­tár után, mint a‚ Caba­rets des Assas­sins‘, akik gyil­koso­król szóló balla­dá­kat énekel­tek, a festő, Rodol­phe Salis volt az, aki egy őszi estén 1881-ben a saját kocs­má­já­ban a ‚Le Chat Noir‘ ‑ban a Mont­mar­t­reon felállt egy hordóra és a jóked­vűen mulató, jómódú közönsé­gé­nek külön­böző művés­zek előa­dá­sait jelen­tette be. Ekkor szüle­tett meg az, amit a világ a kor jelen­sé­geit kriti­záló irodalmi kaba­ré­ként ismer a mai napig! Az úgyne­ve­zett Caba­rets Artis­ti­ques mega­l­ko­tó­jaként Salis, mint bemondó első volt céhében. Kvázi a mindent össze­kötő szósz az előé­te­les tál közepén. Konfer­ansza hírhedt volt. Alkal­man­ként sértő, agress­zív, csakúgy, mint az előa­dott sanzo­nok. De pont ez volt az, ami az intel­lek­tuá­lis párizsi közönsé­get vonzotta. Az irodalmi elit hama­ro­san elérte a „Butte sacré”-t. Poli­ti­kusok és arisz­to­kra­ták követ­ték őket. Például Victor Hugo és Émile Zola; az olasz szabad­sághar­cos, Giuseppe Gari­baldi csakúgy, mint Jérôme Bona­parte herceg, a nagy Napo­leon máso­dun­o­kaöccse, III.Napoleon unoka­fi­vére. Sok énekes, zenes­zerző és nagy tehe­tségű szónok lépett fel, akik később jórészt híresek lettek, például Aris­tide Bruant és Yvette Guil­bert, a francia kabaré első nagy dizőze. Férfi ellen­párja, Aris­tide a kapi­ta­lis­ták kettős erkölc­sét támadó társ­ada­lom­kri­ti­kát tartal­mazó sanzon­ok­kal folytatta karrier­jét a „Mirli­ton” nevű helyen. A Henri de Toulouse-Lautrec által készí­tett plakát hatá­sára máig ismerik világs­zerte. Két 1895-ből szár­mazó Chat Noir-plakát került nemré­gen a plakát­vi­trin­jeimbe a többi, a huszadik század vala­men­nyi kors­zaká­ból szár­mazó, majdnem húsze­zer példány közé. A huszadik század a lakos­ság egy részé­nél a művés­zet és kultúra iránti vággyal kezdő­d­ött. Az ehhez válasz­tott médium, legaláb­bis bohém körök­ben, a kabaré volt. Az író Otto Julius Bier­baum így propa­gálta: „ Minden művés­zet és az élet renes­zánsza a kabaré! Idetán­co­lunk egy új kultúrát! A kaba­ré­ban fogjuk mega­l­kotni a felsőb­brendű embert! Elin­tézzük ezt az ostoba világot!” Komo­lyan gondolta! Sajnos azután egészen mások intézték el a világot. Mégis, történt valami új 1900-ban! Ez az indulás, a készülő­dés idős­zaka volt: Az ember, mint az időbe dobott lény. A világ, mint kabaré! Akárcsak a jugend­stil, az új művés­zeti forma szabá­lyos mozgal­mat indí­tott el, „trendi” volt, „en vogue” volt, egy hullám volt, amely hama­ro­san elérte a biro­dalmi fővá­rost. Itt aratott sikert a konzer­va­tív Ernst von Wolzo­gen báró az „Über-Brettl” megny­itá­sá­val 1901 január 18-án, a biro­da­lom mega­la­pí­tá­sának harmin­ca­dik évfor­du­ló­ján. A hely „házi­rendje” archi­vá­lásra került.

Nem sokkal ezután

München­ben megjel­ent a szcé­ná­ban az „Elf Scharftrich­ter” (tizenegy hóhér, a kaba­ré­tár­su­lat és maga a kaba­rés­zín­ház neve is — a ford.) , az első poli­ti­kai kabaré Néme­tor­szág­ban. A társu­lat tagja volt Frank Wede­kind, csakúgy, mint Marc Henry, aki Párizsból érke­zett. Anyai ágon tehát Fran­ciaor­szág­ból szár­ma­zom, apai ágon pedig a Német Biro­da­lom­ból. Európai össze­fonó­dás­ból, akárcsak a régi nemesség…ezután már ment minden, mint a kari­kacsa­pás! Már 1901-ben csak a Spree mentén negyven üzleti váll­al­ko­zás indult kaba­rés­zerű-irodalmi profillal. Bécsben megnyílt a „Zum lieben Augus­tin”, a „Nacht­licht” és a „Fleder­maus”. Frida Strind­berg, akinek első gyer­meke August Strind­berg­től szüle­tett, a második pedig Frank Wede­kind­től, mega­la­pí­totta az első kabarét London­ban. Ezt megelőzve már megnyílt Barce­loná­ban az ‚El quatre Gats’. Krak­kó­ban, Varsó­ban, Buda­pes­ten, Szent­pé­ter­vá­ron, egészen Moszkváig sorra nyíltak a kabarék, a francia és német elődök mintá­jára. Ott, ahol hiány­zott az üzleti érzék és az előa­dás­nak sem volt sikere, az épp hogy mega­la­pí­tott üzlet gyorsan tönkre is ment. A szcéna azonban kitartott. Eleinte. Az új művés­zeti formára jellemző lesz, mint előtte Párizs­ban, a kocs­ma­ka­baré, amely az úgyne­ve­zett vagánsok szín­pada volt. Ezzel megvaló­sul a bohém művés­zek álma: Saját művei­ket adhat­ták elő, szaba­don, a szer­ve­zett keretek közt folyó művés­zet­től távol. Lenyű­göző ennek a művés­zeti formának a közvet­len­sége a szín­pa­don: A szín­ház­ban valamit ejáts­zot­tak a közönsé­g­nek, a kaba­ré­ban közvet­le­nül a közönsé­get játs­zot­ták el! A közre­mű­kö­dők azonban igen ritkán kaptak gázsit. Legtöbbs­zör termés­zet­ben fizet­ték ki őket. Vagy gyűj­töt­tek nekik. Apropó, vagáns költés­zet: Elődei és gyöke­rei mélyen a közép­korba nyúlnak. Az úgyne­ve­zett „archip­oé­ták” erkölcsi-szatí­ri­kus költe­mé­nyei, szer­elmi és borda­lai. A Hanns Dieter Hüsch által alapí­tott „Arche Nova”-ban az „archip­oéta” szere­pét rögtön az első program­fü­zet­ben egy tizen­ket­te­dik száz­ad­beli dallal méltat­ják. A legjel­en­tő­sebb gyűj­te­mé­nyt, kereken három­száz dalt, 1803-ban talál­ták meg Bene­dikt­beu­ren kolostor­tem­plomá­ban. „beureni dalok”-nak neve­z­ték el a gyűj­te­mé­nyt, amely az új feldol­go­zás­nak köszön­he­tően világ­hírű lett: Ez a Carmina Burana. Vagáns­köl­tés­zet extra­va­gáns orató­rium formá­já­ban. Carl Orff gran­dió­zus zenéje által vált időt­lenné.

Ezzel szemben a bohém művész maga korhoz kötött jelen­ség.

Így az új kaba­rés­zín­pa­dok a pillanat­ból és a pillanat­nak élnek. Hosszú távon egyedül a müncheni Simpli­cis­si­mus sikeres. Nagyon odaillő cere­mó­nia­mes­ter vezette, aki minde­nek előtt zseniá­lis üzle­tass­zony volt: Kathi Kobus­nak sike­rült megte­rem­te­nie a művés­zet és a keres­kede­lem szim­bió­zisát. Hatva­nöt éven keres­z­tül, 1903-és 1968 között műkö­d­ött a Simpl — ennyi ideig azóta is csak néhány német kaba­rés­zín­pad állt fel. És ki mindenki fordult ott meg az első világ­há­ború előtt?! Isten, a világ és a müncheni divatot diktáló körök. Tenger­en­túli túris­ták és a walesi herceg. Ferdinánd bolgár cár. A belga király! Iparosok és pénz­arisz­to­kra­ták. Wilhelm Voigt cipész, aki „Haupt­mann von Köpe­nick” (Köpe­nick Kapi­tánya) néven futott be karriert, pénzért lépett fel a Simplben és saját auto­gram­jait árulta. És egy bizon­yos Hans Bötti­cher. Először állandó vendég, azután házi szerző, majd Joachim Ringel­natz néven lett híres.

Ötve­ne­dik szüle­tés­na­pomra egy kedves idősebb hölgy nekem aján­dé­kozta a „Kata­komba arany könyvét” („Golde­nes Buch der Kata­kombe”, a Kata­komba egy berlini kabaré volt 1929 és 1935 között — a ford). Régen elhunyt férje, Tibor Kasics és Werner Finck alapí­tot­ták ezt a kabarét 1929-ben, Berlin­ben. Ebben a csodá­la­tos aján­dék­ban megtalál­ható Joachim Ringel­natz egy tréfás írása, csakúgy, mint Walter Trier egyik eredeti rajza, aki Erich Kästner könyvei­nek illusz­trá­tora volt. Aláí­rások és fráz­isok Hans Alber­stől egészen Carl Zuck­maye­rig, Klaus és Hein­rich Manntól, Walter Hasen­cle­ver­től és George Grosz­tól, Max Rein­hardt­tól, Erich Mühsam­tól, Gustav Gründ­gen­s­től, Luigi Piran­del­lo­tól és Erwin Pica­t­or­tól, egészen Alfred Döbli­nig és Richard Huel­sen­be­ckig.

Utóbbi találta rá a kabaré Dada-formu­lá­jára:

„Dada a világ kaba­réja, csakúgy ahogyan a világ a kabaré, Dada”. A „Cabaret Voltaire’-ben, Zürich­ben találta fel Hugo Ball a provo­ká­ciónak ezt az irodalmi formá­ját a közöm­bös­ség­gel szemben, amit a polgári világ tanú­sí­tott a nagy háború borz­al­mait látva. Kurt Tuchol­sky és Walter Mehring 1918 után kiemel­kedő kaba­rés­zer­zők voltak: Egy magára hagyott köztár­saság króni­ká­sai, a harcias szatíra szós­zólói, akik emel­lett a közönség szóra­kozta­tá­sára költői vagy elra­gadóan mulatsá­gos műveket is írtak. Bert Brecht számára a kabaré ösztön­zés­ként szol­gált az epikus szín­ház­ról alko­tott teóriá­jához. Otto Reutter kupléi­val, Fried­rich Holla­en­der és Rudolf Nelson sanzon­jai­val, amely­e­ket olyan sztárok énekel­tek, mint Claire Waldoff és Marlene Diet­rich, a kabaré első­sor­ban Berlin­ben, nagy revük­ben és varie­tés­zín­pa­do­kon fordult meg. München­ben Karl Valen­tin­nel népies-abszurd formá­ban a gyökérte­len, szomorú komikus figurá­ját testes­íti meg. 1932-ben, egy évvel Hitler hata­lomát­vé­tele előtt, Werner Finck zavar­tan moso­lyogva áll a szín­pa­don és előre tekint. Elkép­zeli, hogy mi fog történni, ha a nácik kezébe kerül a kormá­ny­zás. Így jósol: „ A Harma­dik Biro­da­lom első hetei­ben pará­dé­kat fognak tartani. Ha ezeket a pará­dé­kat az eső, jégeső vagy hó megaka­dá­ly­ozza, a környék összes zsidó­ját le fogják lőni.” — Ez a csat­tanó, ahogyan az nem sokára kide­rült, nem poén volt. A náci hatalom idején Finck megpró­bálja a viccet ellenál­lás­ként megélni. Kaba­rés­zí­nés­zek és szatí­ri­kusok százai éltek a Harma­dik Biro­da­lom ideje alatt koncen­trá­ciós tábo­rok­ban. Az ő képvi­sele­tük­ben emlé­kez­zünk meg olyan művés­ze­kről, akiket ajtóm előtt, a mainzi Romano Guar­dini téren szatíra-csillag­gal tüntettek ki: Erich Mühsam, Fritz Grün­baum és Kurt Gerron. Meghaltak Orani­en­burg­ban, Dach­auban és Auschwitz­ben.

1945 május 8. után a kabaré igazi renes­zánsza kezdő­dik meg. A „Trizonesien”-ben dacos­me­l­an­kó­li­kus az ének: Hurrá, még élünk. A düssel­dorfi „Kom(m)ödchen”ben a kabaré új mércét állít a poli­ti­kai-irodalmi igények terü­le­tén, Eric Kästner München­ben ismét elkezd írni, és Günter Neumann „Insulanern”-jével a RIAS-Berlin rádióadó a kabarét bele­su­gá­rozza a hideghá­borúba. Wolf­gang Neuss-szal az elnyomás és a gazda­sági csoda éveinek köve­t­kez­mé­ny­eit suly­kolja a tuda­tokba az NSZK-ban és nems­okára a müncheni „Lach- und Schießgesellschaft”-al, vala­mint a berlini „Stachelschweinen”-nel tévé felvé­telre alkal­mas szil­ves­z­tert ünnepel. Így foga­lommá válik a tág polgári közönség számára. Akko­ri­ban tette naggyá a tele­ví­zió a poli­ti­kai kabarét. Az NDK-ban a kabaré negyven éven keres­z­tül többé-kevésbbé könnyen illeszke­dett a valósá­go­san létező cenzúra korlá­tai közé. Kétely esetén meggyőzve a szocia­liz­mus jobb ügyéről. Ez más lapra tarto­zik – de Bern­burg an der Saale kasté­lyá­ban lelt otthonra az NDK kaba­ré­tör­té­ne­té­nek gyűj­te­mé­nye és doku­men­tá­ciója Franz-Josef Degen­hardt­tal nyuga­ton a neoná­cik előre­n­yo­mu­lása ellen énekel a hatva­nas években, agitál az APO-val (Ausser­par­la­men­ta­ri­sche Oppo­si­tion, magya­rul Parla­men­ten­kí­v­üli Ellen­zék — a ford.) a viharos hetve­nes években és a végén Hanns Dieter Hüsch „Hagenbuch”-jával mindent és minden­kit beteg­nek és őrült­nek nyil­vá­nít.

A nyol­cva­nas években

a kabaré a „Drei Tornados”-szal dübörög végig az új sponti-szcénán (baloldali poli­ti­kai akti­vis­ták egye­sü­lete- a ford.) és az alter­na­tív szcénán, Thomas Freit­ag­gal Kohl kancel­lárt parodi­zálja vég nélkül, aki a reáls­z­a­tíra feltalá­lója „ebben a mi ország­unk­ban” („in diesem unserem Lande”, Kohl kancel­lár tipikus szóvirá­gainak egyike — a ford.), Gerhardt Polttal a mentá­lis gyökereket boncolja, Richard Rogler­rel elvi­seli a szell­e­mi­leg-erkölcsi­leg kifor­ga­tott szabad­sá­got a ciniz­mus­ban ( Rogler egyik előa­dá­sának a címe Frei­heit aushal­ten!, magya­rul: Elvi­selni a szabad­sá­got! — a ford.) és a feltö­rekvő magán­te­le­ví­zió­zás­ban egyre inkább felfe­dezi piaci értékét. Azóta a kabaré és a komédia között inga­do­zik, a poli­ti­kai­lag mega­lapo­zott elkö­te­lezett­ség és a nagy­fokú szer­zési hajlam között, a német kaba­rés­zín­pa­dok és a nagy arénák között. A „tréfa, szatíra és irónia”, amikkel egykor a körül­mé­ny­e­ket akarták megbo­ly­gatni, több, mint száz évvel később egyre inkább enge­dett a szóra­kozta­tói­par törvé­ny­ei­nek. Az ország megvál­to­zott. Minde­nütt para­dig­ma­vál­tás. De ez az idők foly­amán mindig így volt. Még az alap­tör­vé­nyek sem váltják be mindig a hozzá­juk fűzött remé­ny­e­ket. Minden­nek megvan a kiin­du­ló­pontja, foly­amata, átme­nete, . És vala­mikor kultúr­tör­té­nete — amit én a kabaré számára doku­men­tál­ha­tok. Tehát: Üdvö­z­öl­jük! Bien­ve­nue! Welcome! Nézzen be. Szakít­son rá időt! Foglal­jon le! Láto­gas­son el hozzánk! Egy nap talán talál­ko­zunk! Az Ön Német Kaba­ré­ar­chí­vuma

További infor­má­cióért kérjük keres­sen fel bennün­ket alábbi elérhe­tő­sé­ge­in­ken: